Kritika a kritikaírókról

Hát, hogy őszinte legyek, ez a cikk nagyon régen megfogalmazódott már bennem, de csak most volt időm ahhoz, hogy meg is írjam. Meg bevallom, bátorságom is csupán most volt hozzá, hiszen ez is egy olyan téma, amiről órákig lehetne mesélni és amivel kapcsolatban a véleményem biztosan kiveri majd egyeseknél a biztosítékot. A cím mindenesetre szerintem nagyon is beszédes.

Egyre nagyobb divat dizájnblogot nyitni, ezt mindannyian tudjuk jól, hiszen nap, mint nap tapasztaljuk, látjuk ezeket. És természetesen a fejléc vagy kinézetrendelésen túl, a kritikaírás is elmaradhatatlan kelléke az ilyen oldalaknak. Félreértés ne essék, ez alól mi sem vagyunk kivételek és nincs is problémám ezzel a dologgal, egészen addig, amíg az kulturáltan és igényesen van megfogalmazva, mert különben semmit sem ér az egész. 

Alapvetően az ember azért kér kritikát, hogy segítséget és visszajelzést kapjon arról, hogy vajon jó irányba halad-e, és ha nem, akkor mit kell tennie azért, hogy megtalálja a helyes utat. A kritikaíró pedig azért választja ezt az elfoglaltságot, hogy utat mutasson, építő jellegű tanácsokkal lássa el a tőle kritikát kérőket. És itt leszögezném, hogy én közel sem vagyok tökéletes, az én kritikáimban is van bőven hiba. Ezzel természetesen tisztában vagyok, de amilyen kritikákat mostanában látok elterjedni a mi kis világunkban, azok már az én ingerküszöbömet is jócskán átlépik. Természetesen, akinek inge, ne vegye magára, de ez nagyon kikívánkozik már belőlem és csak reménykedni tudok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Az első, és talán a legnagyobb problémám, hogy sokan összekeverik a kritikát azzal, hogy szubjektíven megfogalmazzák a véleményüket, amivel nem is lenne baj, hiszen tulajdonképpen erről szól az egész, egy kis építő jellegű segítség megfogalmazásával egybekötve, de egyesek annyira alpári szinten tudják leírni, amit gondolnak, hogy az valami hihetetlen. Nem értem, miért jó az, hogy a sárga földig tiporjuk az adott írók lelkét, hogy miért nem lehet kulturáltan előadni, amit szeretnénk. Ez annyira bosszantó tud lenni, mert néha kezdem azt érezni, hogy az emberekből kezd eltűnni az emberség, a jóindulat és az önzetlenség, ami szerintem a három alapköve annak, hogy jó kritikaírók lehessünk.
A másik nagyon zavaró dolog a kritika rövidsége. Mert nem egy helyen látom, hogy lelkesen rendelnek kritikát, aztán kapnak egy kétsoros valamit, ami csak a megszokott sablonszövegekből áll és amiből tisztán kivehető, hogy a kritika írója még véletlenül se nyitotta meg a kritizált blogot. Ez annyira hiteltelennek vall, hogy valaki segíteni akar másoknak, de közben arra sem méltatja a dolgot, hogy legalább egyszer megnézze az adott oldalt.
A harmadik, egyben utolsó kellemetlen tényező az, amikor az adott kritikaíró úgy kritizál egy blogot és olyan dolgokért húz le egy történetet, amiről saját maga sincsen teljesen tisztában és téves információkkal dobálózik, miközben azt bizonygatja, hogy ő mennyivel tájékozottabb, mint az a személy, akinek kritikát ír, holott lehet, közel sincsen így. És általában az ilyen emberek fejezik ki a leglealacsonyítóbban a véleményüket, pedig ők maguk is hibáznak.
Szóval ha valaki tényleg komolyan gondolja a kritikaírást, szerintem gondolkozzon el azon, hogy képes-e megfelelő türelmességgel és jóindulattal segítséget nyújtani, hogy van-e elég ideje arra, hogy végigbogarásszon akár egy nagyobb hosszúságú blogregényt, és hogy elég tájékozott-e ahhoz, hogy megfelelően tudjon segíteni másoknak.
Hát, azt hiszem ez lett volna az én kritikám a kritikaírók egy bizonyos rétegéről, és noha tudom, hogy a cikkem csupán egy homokszem lesz a levegőben, de remélem azért, hogy lesznek olyanok, akik elgondolkoznak rajta legalább.